Kedves, kalandor Olvasóm!

Ultra gáz poén lett volna alcímnek, hogy AMEDig a szem ellát, meg nem is olyan ismert a településnév, mint Ubud, szóval meghagytam ide a hülyéskedést.

Amedbe ugrottam ki egy hétvégére legutóbb, de annyira, hogy vissza sem akartam jönni Ubudba. Itt, Ubudban ugyanis egy hónapra szól a villabérlés, de a szívem nem idehúz. Amed még valamelyest őrzi a szűzi állapotát, de már kezd ,,elubudosodni". Már mindenki megkérdez nyolc felől, tud-e belőled profitálni, persze kíváncsiságnak álcázva. Sokszor a how are you-ra már csak annyit válaszoltam, hogy I don't need anything, thank you. De még van pár őszinte érdeklődő, aki nem két lábon járó trezorként tekint rám.

A szívem nyugodt ezen a helyen. Minden egyes nap rácsodálkozom, hogy ez az életem, ez lehet az életem, és bármire képes vagyok. Az mondjuk zavar, hogy annyira sűrűk a napjaim, hogy alig tudok írni ide. Pedig napi szinten végig akartam követni az utat. Érzem azt, hogy sokat hozzám rak, amin keresztülmegyek, mindazonáltal sodor a nem létező új kezdet felé. Nem létező, mert sokkal több ez annál, hogy felcímkézzem. Közben viszont fontos tudatosítanom, hogy ezentúl új formában létezem majd. Ezentúl élvezem majd a földi-paradicsomi életem.

Őszinteség - ez rengetegszer eszembe jut. Nem vagyok őszinte, amikor nem figyelek magamra. Őszinte vagyok, amikor a figyelem belőlem indul ki úgy, hogy teljesen tudatában vagyok, hogy én figyelek. Figyelem magam, látom, ahogy megjelenek a tenger erejében. Megjelenek a száguldás sebességében. Az őszinteség az, hogy nem félek, mert nincs kiindulópontja vagy tárgya a félelmemnek. Egy furcsa produktum, satnya kis mellékterméke az egó természetének a félelem.

Ma, ahogy ültem a motoron utazótársam mögött, folyton felmerült bennem ez: érzem az érzést, testileg megjelenik bennem ez a tünetegyüttes. A gyomrom feszül, az egész testemben kényelmetlenül érzem magam. Közben nem félek, de akkor mi a szart csinálok? És ez a szó is érdekes, hogy csinálom, produkálom, gyártom a tünetet testileg,  agyilag, mert reagálok, hiszen megtanultam így érezni magam - egy baba hogy érzett volna félelmet a helyemben? nem tanult még meg félelemmel reagálni! Tehát láttam, ahogy félek és nem félek egyszerre. Akkor merült fel bennem, hogy Ilike is leírt egy hasonló sztorit a könyvében, és eszembe jutott, hogy akár élvezhetem is az utat...

Sokszor előjön egy kérdés, mikor nem adok időt annak, hogy a szokásom helyett az intuícióm vezessen: oké, tök jó, Balin vagyok, és most mit csináljak? Mi jön ezután? Mi lesz, ha hazamegyek, hogy rakom rendbe az életem?

És akkor észreveszem, hogy nem vettem észre... Ember, itt vagy B-A-L-I-N! Utána átmész Malajziába... Otthon vár az álommelód: kutyákat sétáltathatsz. Igen, lesz egy necces költözés, meg ki kell mászni az exes sztoriból fizikailag - beleértve anyagilag is -, de hahó!! Baliii... Ott hullámzik az óceán minden természetes kegyét feltárva előtted; az Agung krátere előtt lebeg lehetetlenül közel egy felhő, mintha kinyújthatnád a kezed, hogy elérd... és épp rózsaszínbe mártja a ruhája szélét a lemenő Napban; mindennap banánpalacsintát zabálsz és minőségi kávét iszol; még egy olyan országban is gyönyörködnek benned, ahol egyébként nem szokás bámulni a nőket; imádnivaló emberek vesznek körül itt is és otthon is, akikre bármikor számíthatsz; kijön hozzád két hétre Ilike, aki maga a megtestesült boldogságsugár!

Szóval néha észhez kell térítenem magam, igen. De ezek a pillanatok mélyítenek el abban az elhatározásomban, hogy mindig, mindig, mindig, minden egyes pillanatom a jelenben - a Jelenként - éljem.

Ami engem mindig is kiakasztott, az az volt, ha valami függőben volt, ha várnom kellett, ha nem kaphattam meg azonnal, amit akartam. Ironikus módon az agyam azt a trükköt játssza oly gyakran, hogy: hahahaha, a paradicsomban várhatsz a bitódra. Aztán a fülembe csengenek Ilike szavai: a jelen vagy, az érzékelés vagy. Nincs ennél a tudásnál fontosabb, nincs ennél nagyobb kincs. Te irányítod az életed. Tudatosan vagy tudattalanul, te döntesz. És ekkor elfog a hála érzése. Elfog az elfogadás és a megengedés. Öröm jár át, hogy az - egyébként teljesen önkéntes - szarevésből ácsolt bitómra még a kötelet is a legalaposabban válogattam ki, de csakis azért, hogy kinevethessem a halált. Halál nem létezik. Ő is egyike az illúziócsokor virágszálainak. Ránevetsz, és elpukkan, mint egy lufi a cirkuszban. Sem halál, sem félelem nem létezik.

Persze, a testem elhullik majd, nevezhetjük ezt halálnak. Persze, a testem - még... majd abbahagyja idővel - reagál a maga negatív folyamataival. De ez mind semmi, szó szerint semmi ahhoz képest, aki igazán vagyok. És hálával tudom ezt. Az alázat felemelő érzése jár át ilyenkor. Belső gazdagság.

Még nem forrt ki bennem, hol is kezdjem az utazás dokumentálását. De ma elkezdem mégis. :)

Vulkanikusan kitörő üdvözlettel:

Űrsellő