Kedves Olvasóm!

Elámultam azon, mennyiféle formában nyilatkozik meg a tudat.

Kint ültem a tető mellett, és néztem a helyi földműveseket. Ahogy bokáig a vízben szántottak, a sárban és gazban gázoltak, az merült fel bennem, hogy én nem akarnék ilyet életet. Nem tudom, a többi része milyen nekik, de biztos nem csinálnám ezt naphosszat. Nem mintha a balinézek rengeteget dolgoznának - ez lehet a titkuk a többnyire elégedett élethez. Rögtön jött is a következő gondolat, hogy köszönöm, hogy nekem nem is kell ezt csinálnom, én nem ezért születtem, ő pedig elégedett az életével minden bizonnyal, és ez csodálatos. Neki miért ne lehetne jó és természetes az, ami nekem nem az? Talán neki ez a legjobb élet, amit élhet.

A természet elképesztően gyönyörű. Ahogyan pedig ezek az emberek megmunkálják a földet, öröm nézni. Elég nagy kitartás és türelem van bennük, hogy szó szerint reggeltől estig megállás nélkül szántsanak, gyomláljanak - ezt esőben -; vagy sarlózzanak, tüzet rakjanak az elégetendő szalmából, mikor süt a nap. Ma például egész eddig zuhogott az eső, de a munka nem állt meg így sem. (Feltételezéseim szerint ezt majd kipihenik tízszer ennyi idő alatt... :) ) Borzasztóan ősrégi gépet használnak szántáshoz, valószínűleg nem a legkörnyezetbarátabb... Mintha visszavetett volna egy időgép az időben...

Hát igen, elgondolkodtatott, hogy nekik egész nap, mindennap ilyen lehet. Végtelen hosszúnak tűnt. Aztán jöttek a kacsák... Annyira vicces állatok, imádják, élvezik az esőt, illetve luxusmedencének képzelik (vagyis én úgy képzelem, ők úgy képzelik...) a felgyűlt vizet a rizsföldön. Belerohannak, fürdenek benne, tollászkodnak...  mintha a földművesek kísérői lennének. Egy minisereg. Gyermekien, önfeledten pancsolnak.

Ebben a mikrovilágban felolvadt minden, amire az élet címkét puffogtatjuk nyugaton. Eszembe sem jutott, mivel megállt minden, ami nem ez volt. Ázsiai idill bontakozott ki, mert nem a földművesek anyagi nehézségekkel tarkított múltja szövődött bele a hangulatba, nem arra gondoltam, hogy azokat a kacsákat le fogják vágni, hanem ott és akkor érzékeltem, ahogy minden egyszerre, egyként mozdul. A dinamizmus a tevékenységeket történésekké lágyította, és ott volt bennük az a szeretet, ahonnan éppen az idill szót származtatjuk. Összefogta a történéseket, és persze - nem volt idő.

Az idő illúzióját elsők közt láttam meg a sok-sok illúzióban. Na jó, magyarázzam el, hogy nincs idő, miközben ketyeg az óra, feljön meg lemegy a Nap, elkésünk és túl korán érkezünk, és ez olyan ,,időisztikus"... Valamit már Bergson is sejtett, mert az intuícióról filozofálgatott, meg időérzékelésről, ami elég csalóka lehet, pedig nem csalóka; az a csalóka, hogy idő nincs, ezért a fizikumban bekövetkező változásokat érzelmektől függően éljük meg hosszúnak vagy rövidnek. Hosszú meg rövid: mégis egységek, szóval egy általános idő mégis létezne, nemde? De igen. Időben él a test, hogy Ilikét idézzem. Minden anyagi tér-idő szabályai közé korlátozódik.

(Vagy nem. De ez az általános, elmebeli érzékelés, és itt akadt össze a bajsza Bergsonnak is Einsteinnel, utóbbi ugyanis már mögé látott az órák ketyegésének, és szélesebb spektrumban érzékelte a létezést, a jelenből megfogalmazva: túllépett az elmén, hogy elmélet helyett igazságot adjon a fizika tudományának, meg úgy... az egész világnak. Persze Bergsontól nagyon-nagyon fontos volt az, hogy az érzelmek mennyire radikálisan hatnak az időérzékelésre. Einstein viszont az elmén túli, érzelmi befolyást mellőző, tudományos, mégis elmével megfogalmazható időt tekintette tárgyának. Hatalmas, újító igazságokra jött rá, képes volt elmével megfogalmazni, de sokan elmével mégsem érik fel, amiket a fizika elénk tár. Mert van tovább. Minden, amit bizonyítani lehet, minden, ami kézzel fogható, ,,jön" valahonnan. És ehhez kell egy mélyebb érzékelés: a Jelenlét. Ilike már a forrásra mutat rá, és el is értük a piramis csúcsát. Ezt meg előtte nem ismerte fel sok ember, ugyanis Einstein túlmutatását a bergsoni filozófián sokan a racionalitás győzelmének ítélték meg az intuíció ellenében. Pedig az isteni sugallat igenis az erő, a filozófia pedig az elme. A piramis alulról felfelé a következőképpen néz ki: Filozófia > Tudomány > Spiritualitás. Azaz: IQ > EQ > SQ.)

Eddig jutni a földműves balinézektől kissé nagy ugrásnak tűnhet, de hát minden szimbolikus. :)

Méltósággal teli üdvözlettel az Univerzum irányába, aminek tagja a kedves Olvasó is:

Űrsellő

Kedves, nyitott Olvasóm!

(Igen, ez most spirituális, még időben menekülj, ha menekvésre késztet!)

Ez az üzenet május 24-én jutott el hozzám – valójában újra.

Elfelejtettem, pedig ez az, amit nem lehet igazán elfelejteni, ezért élek. Semmi más értelme vagy oka nincs az életemnek, csak a létezés színtiszta élvezete. Ehhez pedig mindig emlékeznem kell arra, aki valójában vagyok, független vagyok a testemtől, független a környezettől, független az érzelmektől, amik becsapnak. Az intuíció vagyok, aki épp megnyilvánul a fizikumban. A legapróbb bosszúságért sem éri meg elvinni a figyelmem magamról, és ez a legfontosabb: az én életemben én vagyok a legelső.

Csak nézem a tájat, ahogy nem kulcsolja be  szépségét, ahogyan mer változékonyan gyönyörű lenni… A rizsföldekből áradó nyugalom megállítja az időt. A hegyeken zöldellő lombok mély színe nem akar semmit. Mégis bölcsességet áraszt. Szeretem, ahogy szüntelenül hallani a folyó hangját, szeretem, hogy minden zöld. Az emberi béke megnyilvánul a természetben. Nem válik el tőle, hanem abból fakad. A természeten keresztül pedig újra és újra és még végtelen, de egyetlen pillanatban ismerek rá arra, akin keresztül ez ,,alkotódott”. A dinamizmus mögötte csak a szeretet.

Látok. És nem tudom, meddig kell várnom azokra, akiket imádok, hogy ők is lássák ezt. Talán már nem telik olyan sok időbe, hogy elkezdjenek ébredezni azok is, akik körülöttem vannak. Talán sosem ébrednek rá arra, hogy MINDEN pillanatot lehet élvezni. Nem mese, de mesés.

Folynak át rajtam ezek a képek, tényleg nincsenek szavak vagy minőségek arra, amit az ember megélhet, ha ,,rájön magára”. Már jelez minden, hogy ideje lenne abbahagyni a szenvedést. Körülöttünk minden azt üvölti, hogy vicc az egész, amit fájdalommal vagy a szeretet megélése nélkül létrehoztunk. Öröm tölt el, mert a mostani viszonylatokban hamar rájöttem. 22 évesen éltem meg azt a felemelő pillanatot, amikor minden gondolatot elsodort a szeretet. Minden ember szépségét láttam egyszerre, és ez… ez az IGAZI. Az emberek az igazságot keresik. Nem az agyammal tudni, hanem átélni-megélni azt, hogy mindenkit látok egyszerre, és az a mindenki én vagyok és egy vagyunk… És már csupán annyi van hátra, hogy ez tartós maradjon.

23 éves vagyok, és Ilike abban az évben kezdett, mikor én születtem. Úgy döntöttem, hogy mindent félreteszek, persze intelligens módon, nem feladom az életkörülményeimet és remete leszek… tehát mindent másodlagossá sorolok, ami nem én vagyok. Így persze kilóg a lóláb, nem kerek a történet, mert azok az életkörülmények belőlem fakadnak, valahol én vagyok az is. De abbahagyom kiindulni a külvilágból, mert az pusztán a múltam tükre. Ha azt élem meg, ami a múltam, akkor a jövőm is csak ismétlődik, és én felhagyok ezzel.

Ünnep minden napom. Ünnepélyes, hogy itt lehetek Balin. Ünneplem, aki vagyok – maga az ünneplő. Ennyi a fontos, ennyi a dolgom, és ez rendkívül egyszerű. Az egyetlen működőképes ,,recept” az életre. Ünnep a 23 évem az összes szenvedésével, mert beleébredtem a forma nélküli valóságába. Beleébredtem az életembe, nem pedig abba, amit az életemnek hittem.

Tudom, hogy az elsők közt leszek Ilike hallgatói közül a mostani időket tekintve, aki megmarad ebben a tudásban minden pillanatban. Már most ott vagyok, hiszen a végtelen lehetőségek közül ezt választom. Ennek nincs feltétele, elköteleződtem. Nincs útja és visszaútja, már csak magamra szeretnék figyelni innentől. Ennyi minden gyönyörű ember dolga. A boldogság létezik, és nem annak fejében, ki mennyicskét enged meg magának belőle. Ezt csak egészben kapom, a szeretetben nincs mérték, maximum a végtelen…

Pont olyan világról álmodtam, amilyet Ilike él: megél érzelmeket, de csak igaziakat. Váltakozik, de csak a boldogságon belül. Békés, örömteli, nyugodt, izgatott, csendes, szeretettelteli, vidám, nevetős pillanatok váltják egymást. Ez vagyok, ezen kívül semmi és senki. Ami ebből fakad, az tiszta. Ami szűrőn megy keresztül, az a játék nehezebbik része. Bármikor kihagyható lépés a szűretlen, tiszta, tündöklő valóságért cserébe.

Megtanulni használni is ezt a tudást, nemcsak a birtokában lenni – ez áll amögött, hogy idejöttem. Egy darabig én se tudtam, csak azt, hogy az a célom, hogy olyan csodásan éljek, mint a mesterem. Erre nem kell várni, ezt felejtettem ki, és persze ezen keresztül a figyelmem magamon tartását. Minden. Egyes. Pillanatban. Folyamatosan. Ha ezt tudom, mindent tudok. Most ,,megcsinálom”. Megteszem magamért, elvégre csak szabadidőm van még másfél hónapig!

Fontos vagyok magamnak. Csak ekkor vagyok igazán fontos. Ez egy vagy-vagy kérdés. Teljesen, 100%-ban éled a jelened, azaz a Jelen Pillanat vagy? Ha igen, akkor mindig. Ha csak egyszer is kibillensz, a folyamat még tart. Készen állok arra, hogy a folyamatnak ezen része befejeződjön, és új szakasz vegye kezdetét.

Szívből jövő, forró üdvözlettel:

az Űrt átszelő Semmi-Sellő

Kedves, gekkócsicseregte Olvasóm!

Újabb kaland vette kezdetét egy hétvége erejéig: meglátogattam Singaraját. A singa jelentése oroszlán (ezzel találkozunk Szingapúr nevénél is, ahol az oroszlán városa/oroszlánváros a magyar fordítás), a rajaé pedig király. Singaraja volt régen Bali fővárosa - még az antituri időkben. Jobban bírom a hegyi levegőt, az északi embereket és a csillogó tótükröket, mint Uborka központot. (Magamban így hívom Ubudot, de nem közlöm senkivel, mert morcik lennének. Nagyon ajnározzák a várost, pedig illene szétnézni északon az igazi lelki csendért.) Szóval észak. Értelmes választás, bár nem egyszer ugrottak ki a szemgolyóim a helyükről közlekedési szituációkban...

Igen, itt az utak kifejezetten putrisak voltak néhol. Mit jelent a putris? Kitolnak egy hati-hati táblát, hogy figyelj, mert veszélyes esetleg, és mi a helyzet? Nincs.Út. Konkrétan van rajta egy lyuk, mint a mesékben. Le van törve egy teljes sáv, és alatta a nagy szakadék. Itt kapott ihletet pár olyan Looney Tunes-os jelenet, ahol Tapsi Hapsi lefesti az utat fekete festékkel, de az 3D-ssé válik, és lyukká alakul... vagy... a kengyelfutó gyalogkakukk itt speedel át, míg a prérifarkas csak teker a levegőben a helyszín fölött, majd a mélybe zuhan... Esetleg a Tom és Jerryből Tom itt akart zongorát ejteni Jerry fejére, és Tom beszakadt zongorástul.

Na meg a kanyarok... ide beláthatatlan útkanyarulat című figyelmeztetéseket több kilométeres szakaszokra kéne kipakolni. Ha ez valakinek lájtos, ezek a kanyarok sokszor óriási emelkedők vagy éppen lejtők... Néha csodálkoztam, mennyit bír el az a motor. Kanyarok és hullámvasútszerű dombok mellé jött néhol az a tény, hogy az aszfalt a szó szoros értelmében romokban hevert. Nem kátyús volt az út, hanem egy összefüggő kátyútenger, és, ami a legerősebbé vált az alatt a két és negyed óra alatt, míg elértem Singaraját, az a szebbik felem. Mesélni tudna.

Visszafelé másik útvonalon jöttünk, az sem volt sokkal németautópályisztikusabb...

Ellenben a hely, ahová érkeztünk, csodás volt! Nemcsak mint környék, hanem mint szállás is - ezt pedig a vendéglátó hölgy, a vendégház németül is beszélő tulajdonosa érte el. Ő azért tudott németül, mert Németországban élt hét évet a férjével, egy odavalósi doktorral, aki időközben elhunyt. Nagy korkülönbség volt köztük, vagy harminc év, talán több is. A hölgy - sajnálom, hogy nem jegyeztem meg a nevét - isteni sült banánt csinált nekem és a többi vendégnek... ajándékba! Nektármézzel adta, amit egy barátja készített, és ennek a méznek az a különlegessége, hogy nem méhecskék csinálják, hanem egyszerű, emberi kéz által összegyűjtött virágnektár. Nem értek hozzá sajnos, de a nőci valami ilyesmit magyarázott.

A Lotus Guesthouse:

Csodaszép kilátás:

A fő attrakciók a környéken a vízesések voltak: Sekumpul és Aling-Aling. Kitett egy egész napot a meglátogatásuk, és a visszamászás a Sekumpultól a ,,felszínre" felér egy kisebb túrával. Izomláz van a vádlimban tőle. De megérte a gyönyörű látvány, van valami szent és utolérhetetlen abban, hogy állsz a vízpermetben, ami kiszóródik rád a hatalmas, hideg, robogó vízsugárból, miközben elveszel a cseppeken megtört fényből fakadó szivárvány látványában - vagy éppen egy természet formálta csodás sziklaalakban. A hang az a hang, amire kelnél és amivel feküdnél, elringat és megnyugtat. Az éltető víz hangja.

Sekumpul:

És végül egy Aling-Aling, ahol nem mertem leugraniii. :< Ja, és ezt zokniban nyomtam végig... nem volt egy leányálom.

Csodálkozom, de ez a hétvége leírva tényleg ennyire rövid volt, időben viszont annál tartalmasabb! Elröppent, de közben imádtam! Ma megyek Cangguba egy előadásra, egy hétre rá pedig én adok elő ugyanitt, szóval beharangozom, hogy mindenki készüljön a nagy dobásra.

Sziklatörő vádliizomzattal és üdvözlettel:

Dire Straitst hallgató Űrsellő

Napsütéses, kedves Olvasóm!

Szerelmes vagyok Bali napfelkeltéibe és naplementéibe. Talán ezzel sem magamra, sem a szigetre nézve nem árultam el sok újdonságot. :)

Így kelt fel a tüzes uraság:

És egyik búcsúja este:

Reggelizni a tengerparton felér egy szent ünneppel.

Jön az örökzöld ,,haza se akarok menni innen" szállóige. :)

Indulhatna minden reggelem így:

Zárhatnék minden napot ezzel:

Köszönöm, Bali, hogy a részed lehetek erre a rövid időre.

Köszönöm, hogy a végtelen része Vagyok.

Űrsellő

Kedves, kalandor Olvasóm!

Ultra gáz poén lett volna alcímnek, hogy AMEDig a szem ellát, meg nem is olyan ismert a településnév, mint Ubud, szóval meghagytam ide a hülyéskedést.

Amedbe ugrottam ki egy hétvégére legutóbb, de annyira, hogy vissza sem akartam jönni Ubudba. Itt, Ubudban ugyanis egy hónapra szól a villabérlés, de a szívem nem idehúz. Amed még valamelyest őrzi a szűzi állapotát, de már kezd ,,elubudosodni". Már mindenki megkérdez nyolc felől, tud-e belőled profitálni, persze kíváncsiságnak álcázva. Sokszor a how are you-ra már csak annyit válaszoltam, hogy I don't need anything, thank you. De még van pár őszinte érdeklődő, aki nem két lábon járó trezorként tekint rám.

A szívem nyugodt ezen a helyen. Minden egyes nap rácsodálkozom, hogy ez az életem, ez lehet az életem, és bármire képes vagyok. Az mondjuk zavar, hogy annyira sűrűk a napjaim, hogy alig tudok írni ide. Pedig napi szinten végig akartam követni az utat. Érzem azt, hogy sokat hozzám rak, amin keresztülmegyek, mindazonáltal sodor a nem létező új kezdet felé. Nem létező, mert sokkal több ez annál, hogy felcímkézzem. Közben viszont fontos tudatosítanom, hogy ezentúl új formában létezem majd. Ezentúl élvezem majd a földi-paradicsomi életem.

Őszinteség - ez rengetegszer eszembe jut. Nem vagyok őszinte, amikor nem figyelek magamra. Őszinte vagyok, amikor a figyelem belőlem indul ki úgy, hogy teljesen tudatában vagyok, hogy én figyelek. Figyelem magam, látom, ahogy megjelenek a tenger erejében. Megjelenek a száguldás sebességében. Az őszinteség az, hogy nem félek, mert nincs kiindulópontja vagy tárgya a félelmemnek. Egy furcsa produktum, satnya kis mellékterméke az egó természetének a félelem.

Ma, ahogy ültem a motoron utazótársam mögött, folyton felmerült bennem ez: érzem az érzést, testileg megjelenik bennem ez a tünetegyüttes. A gyomrom feszül, az egész testemben kényelmetlenül érzem magam. Közben nem félek, de akkor mi a szart csinálok? És ez a szó is érdekes, hogy csinálom, produkálom, gyártom a tünetet testileg,  agyilag, mert reagálok, hiszen megtanultam így érezni magam - egy baba hogy érzett volna félelmet a helyemben? nem tanult még meg félelemmel reagálni! Tehát láttam, ahogy félek és nem félek egyszerre. Akkor merült fel bennem, hogy Ilike is leírt egy hasonló sztorit a könyvében, és eszembe jutott, hogy akár élvezhetem is az utat...

Sokszor előjön egy kérdés, mikor nem adok időt annak, hogy a szokásom helyett az intuícióm vezessen: oké, tök jó, Balin vagyok, és most mit csináljak? Mi jön ezután? Mi lesz, ha hazamegyek, hogy rakom rendbe az életem?

És akkor észreveszem, hogy nem vettem észre... Ember, itt vagy B-A-L-I-N! Utána átmész Malajziába... Otthon vár az álommelód: kutyákat sétáltathatsz. Igen, lesz egy necces költözés, meg ki kell mászni az exes sztoriból fizikailag - beleértve anyagilag is -, de hahó!! Baliii... Ott hullámzik az óceán minden természetes kegyét feltárva előtted; az Agung krátere előtt lebeg lehetetlenül közel egy felhő, mintha kinyújthatnád a kezed, hogy elérd... és épp rózsaszínbe mártja a ruhája szélét a lemenő Napban; mindennap banánpalacsintát zabálsz és minőségi kávét iszol; még egy olyan országban is gyönyörködnek benned, ahol egyébként nem szokás bámulni a nőket; imádnivaló emberek vesznek körül itt is és otthon is, akikre bármikor számíthatsz; kijön hozzád két hétre Ilike, aki maga a megtestesült boldogságsugár!

Szóval néha észhez kell térítenem magam, igen. De ezek a pillanatok mélyítenek el abban az elhatározásomban, hogy mindig, mindig, mindig, minden egyes pillanatom a jelenben - a Jelenként - éljem.

Ami engem mindig is kiakasztott, az az volt, ha valami függőben volt, ha várnom kellett, ha nem kaphattam meg azonnal, amit akartam. Ironikus módon az agyam azt a trükköt játssza oly gyakran, hogy: hahahaha, a paradicsomban várhatsz a bitódra. Aztán a fülembe csengenek Ilike szavai: a jelen vagy, az érzékelés vagy. Nincs ennél a tudásnál fontosabb, nincs ennél nagyobb kincs. Te irányítod az életed. Tudatosan vagy tudattalanul, te döntesz. És ekkor elfog a hála érzése. Elfog az elfogadás és a megengedés. Öröm jár át, hogy az - egyébként teljesen önkéntes - szarevésből ácsolt bitómra még a kötelet is a legalaposabban válogattam ki, de csakis azért, hogy kinevethessem a halált. Halál nem létezik. Ő is egyike az illúziócsokor virágszálainak. Ránevetsz, és elpukkan, mint egy lufi a cirkuszban. Sem halál, sem félelem nem létezik.

Persze, a testem elhullik majd, nevezhetjük ezt halálnak. Persze, a testem - még... majd abbahagyja idővel - reagál a maga negatív folyamataival. De ez mind semmi, szó szerint semmi ahhoz képest, aki igazán vagyok. És hálával tudom ezt. Az alázat felemelő érzése jár át ilyenkor. Belső gazdagság.

Még nem forrt ki bennem, hol is kezdjem az utazás dokumentálását. De ma elkezdem mégis. :)

Vulkanikusan kitörő üdvözlettel:

Űrsellő

Kedves Olvasóm, bárki vagy is...

Elgondolkozom, kik olvashatják ezt, és, ha azok, akiknek fogalmuk sincs róla, ki Ilike, már azt hihetik, ezen kívül nincs más számomra. A nevén kívül nem tudok más nevet, sztorijaimból nem maradhat ki a magyar Wonder Woman.

Végül is igazuk van, mert, amikor őt említem, akkor a visszakapott életemet említem, szóval magamat. Ergó - amikor róla írok - mégiscsak magamról írok itt. Tény: elköteleztem magam... mintha megházasodtam volna. Na nem Csattos Ilonával, hanem az élet egységével, azzal, amit ő képes a legeredményesebben megmutatni.

Soha nem tapasztalt boldogságot élek meg neki hála.

Szóval a nem fogdosós részről... 

Eléggé látom azt az összeomlott életet, amit nem kár magam mögött hagyni, és már kissé bele is illek az ironikusan csak turi-spiri mentálelfekvőnek hívott társaságba. Félreértés ne essék, semmi bajom nincs azzal, ha valaki Balit választja menedékként a vihar utáni sokkból való felépüléshez. Nálam pont fordítva jött: megvolt az álomúticél, és közben jöttem rá, hogy munkában, magánéletben és egészségben is belekezdtem valami újba, valami olyan, destruktív helyett konstruktív életbe, amit úgy egyáltalán már életnek hívhatok.

A balinézek és a malájok földje ad otthont ennek földrajzilag. Imádom az egész utat, jut időm értékelni azt, amiért tényleg születtem, mert az nem a szenvedés, mint azt annyira hinni szerettem nem is olyan régen még. A boldogságra születtem. Az pedig én magam vagyok minden pillanatban, ahogy megélem az örömöm. Utat hagytam neki végre, utat hagytam végre magamnak. Nem hiszek vagy gondolok, csak vagyok. Ez feltölt, és elirányít oda, ami az eredeti úticélom volt. Az pedig tök mindegy, a világban hol van.

Nem ,,engedek el" semmit, nincs itt a múlt, nem tudok fogdosni elmúlt eseményeket és időt. Szeretem a dolgokat a maguk mélységében. Szeretem, ahogy rálátok, hogyan hoztam annyi hurkot oda, ahol minden sima volt. Jó látni már, hogy van másképpen.

Egyenlítői éghajlati csókokkal:

Űrsellő

Drága Olvasóm!

Amennyiben az önismereti utamba szeretnél betekintést nyerni, amivel kezdek, nyomd meg az egyes gombot. :)

Ha pedig Balira jöttöm indokai érdekelnek, picit tekerj lejjebb, bár az elég nyúlfarknyi rész. :)

Önismereti utam térképe

Mesterem - habár ő magát nem hívja így - Csattos Ilona.

Fogggalmam nem volt róla, hogy ő a mesterem, mikor hozzá jártam az elején. Azt se tudtam, hogy van olyan mester Magyarországon, aki nem egy elszállt, füstölős, csakrákat mosógép-fűtőszállal tisztogató, kelmékbe burkolt emberke. Nem tudtam, hogy van valaki, akit alázattal és tisztelettel hívhatok majd mesteremnek. Egyáltalán azt se, létezik-e ilyen a mesén kívül.

Mert a mestered nem látod, míg magad nem látod. Elmész mellette, mintha egy átlagos ember lenne, mert magad se vagy még képes érzékelni teljesen. Nem a fizikai tükörben testként. Nem egy-két mintádra ráébredve - még a modern pszichológia is képes párra rávilágítani. Nem az energiák (újra)felfedezésében. Hanem akkor, amikor nulla darab gondolatod van, tudod a pillanatban, minden egyes pillanatban, ki vagy, miközben fogalmad sincs róla, mert szavakra nem lehet lekorlátozni, és észleled, hogy a szeretet maga vagy, és azon kívül semmi nincs. Ezt nem aggyal vagy logikával érzékeled. (Miközben a leglogikusabb dolog a világon, mert ez a természetes.) Nem a testtel, mert nem a tested vagy. Nem is szivárványtaknyon csúszva a bolygók között. Ez az a tapasztalás, amit nem tudsz elképzelni, mert nem megfogható gondolattal, amikor meg megéled, nem is akarod fogdosni...

,,Jó, de hogyan jutok el idáig, és nem mérgező/agymosó/lehúzó/kamu/szekta az egész? Már láttam pár ilyet, meg meditáltam, és ..."

Én is megkérdeztem az elején. Született összeesküvéselmélet-gyártó voltam. És boldogtalan. Elégedetlen. Rossz érzésekkel teli. Most meg kérdezik, hogy mit szívok, hogy ilyen nyugodt vagyok? (Kizárólag levegőt, csak már tudok a létezésemről közben.) Biztos én voltam az osztálytársuk gimiben? (Eléggé. :))

Tehát hogy kerültem én el Ilikéhez?

Egyszerű: egy kolléganőm ajánlotta. Róza jógát oktatott, én pedig ki akartam próbálni ezt. (Túlvoltam már sok mindenen: csakrák, előző életek, füstölős-angyalkázós szeánszok, istenek, vallások, szellemek, Theta, Tarot, mindenféle meditációk meg horoszkópfejtegetés. Ja, és persze a szakemberek: pszichológus, pszichiáter...) Mélydepressziós voltam, és nagyon úgy éreztem, hogy unom ezt a szar világot, és már mindent láttam, semmi új nem fog jönni. Készültem egy radikálisabb elhagyására, mint a természetes halál. Amire az emberek riadozva kapják fel a fejüket, nekem természetesnek tűnt: én szeretnék öngyilkos lenni.

De valahogy nem fért a fejembe, hogy mi a fenének vannak akkor céljaim? Hogy érezhetem néha jól magam, ha azon gondolkodom, hol haljak meg, és lehetőleg hogy okozzam a legkevesebb kárt a többiekben vele? Nem akartam, hogy egy vonatvezető alkoholista legyen miattam; nem akartam, hogy a büdös-véres hullámra az albérletem tulaja bukkanjon rá, senkinek nem akartam nyűgöt, csak - ahogy elkeseredésemben megfogalmaztam - megdögleni. És akkor jön Róza a halál nyugalmával meg a csillogó szemeivel, én meg tudni akarom, miért csillog, és elmesélem neki a lélekölő ,,párkapcsolatomat", és mondja nagyon finoman Ilikét. Nem erőltetve, csak, hogy van ilyen. Neki sokat segített.

Kíváncsi lettem - így kerültem Ilikéhez egy ingyenes, kétórás előadásra. Mostanában BoldogságÉbresztő néven fut, és, ha valaki nyitott, rendkívül intenzív. Nem tudtam róla, de ott a jelenbe kerültem. Akkor honnan tudom?

Hallgattam az előadást, már ment vagy húsz perce, mikor Ilike azt mondta: tedd le az összes ellenállást, ami benned van, úgy hallgass engem. Kiürült a fejem teljesen, könnyednek éreztem magam. Addig azt sem tudtam, hogy folyamatosan ellenállok, egy testi feszültségben élek, ami normálissá vált. Békét éltem meg, miközben hallgattam Ilike szavait. Elkezdtem őt hallani... ez hülyén hangzik, és, míg nem veled történik, érthetetlen... hallottam őt a szavak felett. Vagy alatt vagy mögött, szavakkal tök mindegy, de nemcsak hallottam, hanem éreztem is, mint amikor tudod, mire gondol a párod, csak ez időben folyamatos érzékelés, nem pedig gondolat.

Hogy tapasztalhatja meg bárki?

Nyitottsággal. Hatalmas bátorsággal ahhoz, hogy megengedd, hogy nem úgy van a világ, ahogy te gondolod.

Nem megmondják helyetted, mert tudod te is, hogy van a világ, de elfelejtetted gyerekkorodban. Emlékeztetőt kapsz - ha vagy elég erős, hogy elfogadd. Mikor valaki azt mondja, nincs szüksége erre, vagy neki nem ez segít majd, az azt jelenti, még nincs itt az ideje az ébredésnek, és ez is tökéletesen rendben van.

Szűrőim avagy szemellenzőim nekem sem egyszerre hulltak le. Miért ne meditálhatnék? Miért ne füvezhetnék? Egyik sem árt. Ilyesmikkel kezdtem. Szép lassan esett le, hogy nincs rájuk szükségem. Elhagytam őket, és elhagytam azokat a párkapcsolatokat, amik instant mérgek. Mindegyik tanulságos volt.

Azóta voltam már Ilike táboraiban, semmilyen programját nem hagytam ki, míg Magyarországon voltam. Nem lettem függő és fanatikus. Hanem elkezdtem mindent megtenni magamért. De ki az az én? Nem a nevem. Nem a személyiségem, azaz a viselkedésem, és nem a gondolataim vagy a testem. Az az én, aki a Szeretet, és aki te is vagy. Ebből fakad az összes többi játék, amit az előbb felsoroltam.

Tudtam, mindig is tudtam, hogy kell lennie olyannak, hogy örök szerelem, elégedett család, és boldogság. Nem gondolat a boldogságról, hogy néha szomorú vagyok, de amúgy minden tetszik az életemben, nem. Kompromisszumok nélkül a negatívval. Csupa nagybetűs BOLDOGSÁG. Amikor nem csesz fel, hogy kiborul a kávé; amikor nem fáj, ha elhagy valaki; amikor nem akarok meghalni, mert nem érzem, hogy értenének és szeretnének. BOLDOGSÁG tisztán, negativitás nélkül, a legkisebb rosszérzés nélkül! És, amikor azt mondták, hogy ne is álmodjak tökéletes párkapcsolatról meg az élet nehéz, de szép, engem nem elégített ki...

Azért nem értett senki, mert mélyen tudtam, hogy van valami sokkal gyönyörtelibb, de már nem tudtam, hogy kell megélni. Én nem meghalni akartam, hanem újra élni, gondtalanul, mint gyermekként, csak ezt nem tudtam megfogalmazni, mert fogalmam sem volt róla, mit keresek.

Ilikét kerestem. Mert rajta keresztül megtaláltam magamat. És hálás vagyok neki mindennap, és hálás vagyok magamnak mindennap, mert már nem kell úgy élnem, hogy belepusztuljak. Ő már éli a valódi boldogságát. Képes átadni gyorsabban bárkinél, hogy élheti mindenki, akárki. Nem hirdeti magát megvilágosodott mesterként, pedig egy megvilágosodott mester. És mérhetetlenül erős. De... úgy... NAGYON. Amíg gondolsz vagy hiszel róla valamit, nem látod meg őt, és ez akadályoz meg a felismerésben. Őt beengedni a szívedbe a legnagyobb ajándék, amit magadtól valaha kaphatsz.

És minden út ide vezet. Minden lényege csak az, hogy végre ráébredj, hogy nem vagy azonos a gondolataiddal.

Bali mindenféle feminizé nélkül

Nem azért jöttem Ubudba vagy egyáltalán Balira, hogy megtaláljam magam vagy az elveszettnek vélt felemet.

Azért utaztam ide, mert imádok felfedezni, kalandozni, és mindig is vágytam egy olyan laza helyre, ahol mindig süt a nap, a tengerrel közeli kapcsolatban lehetek fizikailag is (lélekben mindig nagyon közel áll hozzám... :) ), gyönyörű, trópusi tájakat képzeltem el, új embereket gyökeresen más kultúrával, és a képbe eléggé illett és illik Bali. Képzelet és valóság összeért ezen a pici szigeten.

Ezekről a napi élményekről szerettem volna naplót vezetni mindenképpen, és, mivel a céljaim közt szerepel stabilnak maradni a jelenemben, Baliról és hogylétemről is írni óhajtok.

Köszönöm, ha velem tartasz!

Szeretettel:

Űrsellő.

[Ez honnan jött? Van itt a villában egy imádnivaló, perzsa származású, londoni nőci, ő hív folyton Mermaid Goddessnek, és imádom az űrhajókat, bárcsak én lehetnék az első ember a Jupiteren, habár ott se landolni, se életben maradni nem lehet földi lénynek...:)]