Kedves Olvasóm, bárki vagy is...

Elgondolkozom, kik olvashatják ezt, és, ha azok, akiknek fogalmuk sincs róla, ki Ilike, már azt hihetik, ezen kívül nincs más számomra. A nevén kívül nem tudok más nevet, sztorijaimból nem maradhat ki a magyar Wonder Woman.

Végül is igazuk van, mert, amikor őt említem, akkor a visszakapott életemet említem, szóval magamat. Ergó - amikor róla írok - mégiscsak magamról írok itt. Tény: elköteleztem magam... mintha megházasodtam volna. Na nem Csattos Ilonával, hanem az élet egységével, azzal, amit ő képes a legeredményesebben megmutatni.

Soha nem tapasztalt boldogságot élek meg neki hála.

Szóval a nem fogdosós részről... 

Eléggé látom azt az összeomlott életet, amit nem kár magam mögött hagyni, és már kissé bele is illek az ironikusan csak turi-spiri mentálelfekvőnek hívott társaságba. Félreértés ne essék, semmi bajom nincs azzal, ha valaki Balit választja menedékként a vihar utáni sokkból való felépüléshez. Nálam pont fordítva jött: megvolt az álomúticél, és közben jöttem rá, hogy munkában, magánéletben és egészségben is belekezdtem valami újba, valami olyan, destruktív helyett konstruktív életbe, amit úgy egyáltalán már életnek hívhatok.

A balinézek és a malájok földje ad otthont ennek földrajzilag. Imádom az egész utat, jut időm értékelni azt, amiért tényleg születtem, mert az nem a szenvedés, mint azt annyira hinni szerettem nem is olyan régen még. A boldogságra születtem. Az pedig én magam vagyok minden pillanatban, ahogy megélem az örömöm. Utat hagytam neki végre, utat hagytam végre magamnak. Nem hiszek vagy gondolok, csak vagyok. Ez feltölt, és elirányít oda, ami az eredeti úticélom volt. Az pedig tök mindegy, a világban hol van.

Nem ,,engedek el" semmit, nincs itt a múlt, nem tudok fogdosni elmúlt eseményeket és időt. Szeretem a dolgokat a maguk mélységében. Szeretem, ahogy rálátok, hogyan hoztam annyi hurkot oda, ahol minden sima volt. Jó látni már, hogy van másképpen.

Egyenlítői éghajlati csókokkal:

Űrsellő